Munka-magánélet egyensúly: fontosabb, mint a pénz?

Ez tűnik ki legalábbis többek között a Association of Executive Search Consultants kutatásából. A toborzó szakemberek 85%-a számol be olyan esetekről, amikor jelöltek a várhatóan rossz munka-magánélet egyensúly miatt utasítanak vissza egy-egy álláslehetőséget. Ez egyébként érthető, nem is egy okból.

A munkavállalók élete nagyon sok esetben leginkább egy zsonglőrmutatványhoz hasonlít az ingázás okozta stressz, a gyermeknevelés, és a mindennapi háztartás menedzselése között. Sokan aktív korukban éppen az ún. „szenvics-korszakban“ találják magukat, amikor egyszerre kell gondoskodniuk fiatal gyermekeikről és idősődő szüleikről. Ehhez jön még, hogy manapság a munkahely és a magánélet határai egyébként is eltolódni látszanak, mert a munkába a technika segítségével bárhol és bármikor be tudunk kapcsolódni. További frusztráció oka lehet, ha valaki úgy érzi (és úgy tűnik, ez is elég gyakori), ezen dolgok egyikét sem csinálja igazán jól.

Szerencsére sok vállalat ezt a kérdést nagyon komolyan kezeli, és manapság egyáltalán nem szokatlan, ha a minket foglalkoztató cég edzőterem-használatot, ruhatisztítási lehetőséget, és egyéb hasonló, a mindennapi életvitelhez tartozó szolgáltatást biztosít.

Vannak, akik nem veszik ennyire szívükre a szent ügyet, hogy jól egyensúlyozzanak a magánélet és a munka között. Tomas Chamorro-Premuzic, a Harvard professzora egyik nagy vihart keltett blogbejegyzésében egészen odáig megy, hogy ez a fogalom egyáltalán nem is létezik: csak a munka van. Ezt az állítást szerinte azonban nem szabad félreértelmezni, csupán arról beszél, hogy a világot a kemény munka viszi előre, a (jó értelemben véve) munkamániás emberek magasabb társadalmi státuszt élveznek, és ők azok, akiktől előbb-utóbb jobb hellyé válik a világ.

A másik meglátása, hogy ha nem munkát, hanem karriert választunk, az az egész életünket be fogja hálózni, így kvázi mindig dolgozni fogunk, de sokkal több célt és önmegvalósítási lehetőséget is ad. Premuric az Y-generáció hozzállását ilyen szempontból hátrányosnak ítéli meg: “A technológián kívül valójában semmiért sem tudnak igazán lelkesedni. Van bennük egy hamis felsőbbrendűségi-, ill. jogosultságérzet, és ha ambiciózusak is, az legtöbbször nem párosul kemény munkával, ami viszont nem egy sikeres kombináció.„ — mondja.

Ha ezzel a szélsőségesnek látszó véleménnyel teljesen azonosulni nem is tud valaki, érdemes lehet tanulságokat levonni belőle. Lehetséges, hogy a munka és a magánélet egyensúlyát az határozza meg, hogy mit csinálunk, nem pedig az, hogy hol.